Prológus

2014. június 15. (vasárnap):

Fogalmam sincs, hogy más embereknek hogy szoktak telni a hétvégék, de azt tudom, hogy nekem csak tanulásból áll. Vagyis állt. Eddig. Ebben a tanévben fejeztem be hivatalosan is a középiskolát. Letettem minden vizsgámat, amik nagyon jóra sikerültek. Pontosabban mindegyikre a legjobb jegyet kaptam. Erre irtó nagy szükségem is van, mivel elég szegény családból származom. Jó azért nem azt mondom, hogy még nyaralni sem tudunk elmenni, vagy hasonlók. Azért annyira rosszul nem állunk. Hál’ Istennek! Viszont azt tudom, hogy az egyetemet nem tudnák nekem kifizetni. A jó jegyeimnek köszönhetően az egyetem megengedte, hogy ösztöndíjjal tanuljak náluk, viszont a tandíj néhány százalékát nekünk kell állnunk, ami azért jó pár fokkal megkönnyíti a helyzetünket. Mivel az egyetem az én álmom, ezért nem is várom el a szüleimtől, hogy egy kisebb vagyonért fizessék ki még ezt a néhány százalékot is. Még évközben eldöntöttem, hogy az egész nyaramat végig fogom dolgozni, és a pénzt a tandíjra szánom. Ebbe a szüleim is örömmel egyeztek bele. Természetesen még így is kell valamennyit fizetniük, de azért jó pár dollártól megszabadultak. Viszont a nehézségek kedvéért – hogy még véletlenül se menjen minden tökéletesen – még nem kaptam meg egyetlen állást sem, amire jelentkeztem. Az okok különbözőek: vagy nem csak nyári munkára szólna az ajánlat, vagy a fizetés nem lenne elegendő, vagy szimplán nem tetszettem az igazgatónak. Túl sok feltételeik vannak a cégeknek… és sajnos nekem is. Viszont keményfából faragtak, úgyhogy nem adom fel! Sohasem adom fel!

            Reggel az órám korán keltett én pedig szokásomtól eltérően gyorsan pattantam ki az ágyból, mivel hivatalos vagyok egyik legjobb barátnőmhöz, Crystal Lanierhez. Még egész kiskorunkban ismertük meg egymást, és azóta tartjuk a kapcsolatot. Régebben nagyon sokat lógtunk együtt. Még mindig szívesen gondolok vissza azokra az időkre. Viszont most már elég keveset találkozunk. Én az iskola miatt nem volt szabad, ő pedig a kisfia, Noah Arizona miatt. Természetesen egyikőnk sem panaszkodhat. Noah születésekor rengetegszer lementem hozzájuk. Sokat besegítettem Crystalnak. Amolyan nem hivatalos keresztanyának mondhatom magam. Gyakran érdeklődök felőlük, és ha meglátok egy boltban valami ruhát, vagy dolgot, amiről tudom, hogy Crystalnak, vagy Noahnak szükséges – és persze árban is ott van -, akkor megveszem. Természetesen Crystal is ugyanígy van ezzel. Rengeteg olyan könyvet kaptam tőle, ami a tanulásomat segítette előre, és ezért iszonyat hálás vagyok neki.

            Kapkodva húztam fel magamra a nadrágot, mert az órára pillantottam, és sajnos szokásomhoz nem eltérően ismét késésben voltam. Igazából nem nagyon aggódtam, mert nem valami állásinterjúra, vagy hasonlóra megyek, viszont nem szeretem megvárakoztatni az embereket. Crystallal azt beszéltük meg, hogy kilencre ott leszek náluk. Hát… háromnegyed kilenc van és még nem reggeliztem, sőt az út gyalog – mivel nincs kocsim – negyed óra. Eszméletlen gyorsasággal robogtam be a konyhába, majd vettem ki egy banánt a hűtőből. Imádom, amikor a banán hideg. Valamiért felfrissít. Na jó ez mellékes. Hagyjuk is. Körülbelül fél perc alatt nyomtam magamba a sárga gyümölcsöt, majd a héját a szemetesbe hajítottam. Visszarobogtam a fürdőbe, majd egy hajkefét ragadtam, és fésülni kezdtem össze-vissza álló hajamat. Miután – fogjuk rá – kész lettem vele a fogkefémért nyúltam, majd egy adag fogkrémet nyomtam rá. Gyorsan súrolni kezdtem a fogam, majd körülbelül két perc után a szám tartalmát a mosdókagylóba köptem. Felvittem az arcomra a szokásos laza, egy cseppet sem kirívó sminkemet, majd kirohantam a nappaliba. Felkaptam a kanapén heverő táskámat, majd beleejtettem a telefonomat meg még egy pár fontos kütyüt. Visszaugráltam a konyhába, majd a pulton lévő papírtömbhöz léptem. Gyorsan leírtam a szüleimnek, hogy elmentem, és hogy nem tudom mikor jövök haza úgyhogy ne várjanak. Hát igen ők még nagyba aludtak. Elvégre nekik csak a hétvége az, amit pihenésre szánhatnak. Sajnálom őket.

            Kilenc óra tizennyolc perckor nyomtam meg Crystal házának csengőjét, jelezve, hogy itt vagyok… végre. Crystal a legszebb gyerekkel a világon, Noahval jött ki a házból. Akaratlanul is egy hatalmas mosoly terült el az arcomon.

- Sziasztok – köszöntem nekik kedvesen.

- Szia – nyitotta ki az ajtót mosolyogva Crystal. – Nézd csak ki jött hozzánk? – mosolyogva nézett le a nyolc hónapos Noahra, aki rögtön megismert. Két apró kezét nyújtotta felém. Nekem sem kellett több… rögtön érte nyúltam, majd az ölembe vettem. Egy hatalmas puszit nyomtam puha arcára.

- Istenem de jó titeket látni – mosolyogtam barátnőmre, majd a bal karommal megöleltem.

- Téged is – mosolygott rám. – Menjünk be – mondta, majd előre ment és kinyitotta az ajtót előttem. Noahval a karomban léptem be a házba, majd rúgtam le magamról a cipőt, amit aztán a lábammal szépen betoltam a helyére. Még mindig a leverhetetlen mosolyommal tettem le a kis drágát az ölemből a kanapéra. Mosolygott. Van nála aranyosabb gyerek a Földön? Két kis lábát a számhoz emeltem, majd adtam rájuk egy-egy puszit. Valószínűleg csiklandós volt számára, mert hangosan felnevetett. Leültem a kanapéra, majd az ölembe vettem, és hagytam, hogy a nyakláncommal játszadozzon.

- Megleptél – ült le mellém Crystal.

- Miért? – kérdeztem, mert nem tudtam mire céloz.

- Csak negyed órát késtél. Ez rekord! – mosolygott rám, mire felnevettem. Velem együtt nevetett. – A számításainkba csúszott egy kis hiba – nézett rám komolyan.

- Milyen hiba? – kérdeztem aggódva.

- Úgy volt, hogy Trevor csak holnap érkezik haza, de meglepett minket. Tegnap este felhívott, hogy ma át tudnám-e vinni Noaht. Eljössz velünk? – kérdezte. Gondolkodóba estem.

- Mondtad neki, hogy lehet lesz egy harmadik utas?

- Igen mondtam, és azt mondta, hogy bárki is az mehet nyugodtan.

- Rendben akkor megyek veletek – mosolyogtam rá.

- Vigyáznál addig Noahra, amíg összepakolok neki egy pár ruhát meg játékot?

- Ezt a kérdést tényleg feltetted? – néztem rá összehúzott szemekkel, mire felnevetett, majd eltűnt a szobába. Körülbelül egy negyedórás pakolás után már teljesen készen álltunk a járdán. Legalábbis én és Noah. Crystal épp a kocsival állt ki. Amikor megállt előttünk gyorsan beültettem Noaht a gyerekülésbe, becsatoltam, majd bepattantam előre Crystal mellé. Elindultunk.

- Mikor láttad Trevort utoljára? - kérdezte.

- Másfél-két éve, ha jól emlékszem.

- Hű! Nem is gondoltam volna, hogy olyan régen. Azt hittem, hogy Noah születése után találkoztatok.

- Nem. Mindig volt szerencsénk elkerülni egymást – közöltem. Az út hátralévő része azzal telt, hogy megbeszéltük az egy hónapja történt dolgokat. Így viszonylag hamar elment az amúgy is nem hosszú út. Amikor megérkeztünk gyorsan kipattantam, majd kicsatoltam Noaht és kivettem. Crystal csak mosolygott rajtam. Jól tudta, hogy, amikor Noah közelében vagyok ki sem lehet rángatni őt a kezemből. Crystal csengetés nélkül nyitotta ki az ajtót. Előre akart engedni, de ragaszkodtam hozzá, hogy ő menjen be elsőként. Bezártam magam mögött az ajtót. A ház ajtajában már ott is állt Trevor. Hát azalatt a két év alatt rendesen megváltozott. Az arca sokkal felnőttesebb lett. Komolyságot is lehetett végre látni. Nagyon jót tett neki Noah érkezése. Teljesen kifordult régi önmagából, amit az instagramon található képei be is bizonyítanak. Igaz mostanában nem is néztem, de azt tudom, hogy régebben rengeteg füvezős képet töltött fel. El sem hiszem, hogy ennyire megváltozott. Csodálkozásomból Trevor közeledő alakja keltett fel.

- Fay? – nézett rám kérdő tekintettel, mire csak elmosolyodtam. – Te jó ég! Meg sem ismertelek volna. Megváltoztál – mosolygott rám.

- Ki beszél? – vágtam rá egyből mosolyogva és egy kis gúnnyal a hangomban. Trevor rólam Noahra nézett. Noah arcán rögtön egy hatalmas vigyor terült el. Kinyújtotta a kezét Trevor felé, aki rögtön át is vette őt tőlem. Megpörgette a levegőben, majd szorosan magához ölelte. Nagyon édesek voltak együtt. Crystalhoz hasonlóan Trevor is bevezetett minket a ház belsejében. Trevorhoz képest a ház nem változott semmi. Volt egy pár bútorcsere, de teljesen rémlett minden. Besétáltunk a nappaliba, majd leültünk. Gyönyörködve néztem, ahogy apa és fia előttünk játszik. Eszméletlenül aranyosak voltak… és Noahból csak úgy áradt a boldogság. El sem tudom képzelni milyen jó érzés lehet ennyi idő után újra látni az apukáját. Még maga a gondolat is megmelenget. Trevor letette Noaht a szőnyegre, ahol néhány játéka pihent, majd leült mellé. Crystal is melléjük telepedett. Én csak mosolyogva néztem őket a kanapéról. Noaht teljesen hidegen hagyták a játékai. Csak apa és anya létezett a szemében. Mind hármójuk arcát mosoly díszítette. Nem bírtam megállni, ezért elővettem a telefonomat és, mint egy paparazzi csináltam róluk egy képet. Édesek voltak.

- Hűha Noah! Azt hiszem van valami a pelusban – szólalt meg Crystal, majd felállt, és ölébe vette Noaht. – Tisztába teszem aztán jövök – nézett felváltva Trevorra és rám. Mindketten elmosolyodtunk, majd Crystal eltűnt a fürdőszobába. Trevor felállt, majd leült mellém.

- Most végeztél a sulival, ugye? – nézett rám, és láttam a szemében, hogy komolyan érdkeli.

- Igen – mosolyogtam rá. – Te pedig a túrnéval.

- Igen. Kemény volt – nézett rám halványan mosolyogva. – És hogyan tovább?

- Egyetemre megyek. Most épp munkát keresek a nyárra – avattam be.

- Milyen munkát?

- Nincs megszabott tervem erre. Olyan kell, ami fizet. Amiből állni tudom az egyetemet egy bizonyos százalékát.

- Már beadtad valahova az önéletrajzodat?

- Igen, de nem jött össze egyik sem. Most nézegetek újabb állások után.

- Ha gondolod én tudok ajánlani egy állást – mondta, mire csillogó szemmel néztem rá.

- Milyen állás?

- Tudod nekünk itt a banda körül elég sok teendő akad. Lehetnél, amolyan személyi titkár. Persze csak ha neked ez megfelel. Nem muszáj elfogadnod.

- Te most viccelsz velem? Még szép, hogy elfogadom! Megmentetted az életem – ugrottam a nyakába, de gyorsan észbe kaptam, és eltávolodtam tőle. – Ne haragudj… tudod csak az öröm – sütöttem le a szememet.

- Semmi gond – nevetett fel. – Szóval akkor benne vagy? – nézett rám mosolyogva.

- Még szép!

- Viszont lenne egy feltételem.

- Kezdjek félni?

- Nem – nevetett fel. – Jó lenne, ha beköltöznél ide hozzánk. Van egy üres szoba az emeleten. Az a tiéd lehetne.

- Miért olyan fontos, hogy ide költözzek?

- Elég messze laksz tőlünk és minden nap megtenni ezt az utat gyalog… hát elég húzós. Meg ha itt laknál mindent könnyebb lenne összehozni, de nem muszáj belemenned. Tényleg.

- Nekem tetszik az ötlet, de még meg kell beszélnem a szüleimmel – mosolyogtam rá.

- Természetesen – viszonozta a mosolyom. – Jövő heti kezdés megfelel?

- Igen.

- Rendben. A részleteket, majd megbeszéljük miután már kiderült, hogy beköltözöl-e, rendben? – kérdezte, mire bólintottam. Te jó ég! Van egy állásom! Egy tuti jól kereső állásom! Álmomban sem gondoltam volna, hogy a nyaramat itt fogom tölteni. Na jó még kell egy kis idő, hogy felfogjam. Érzem, hogy ezért a munkáért még hálát fogok adni.

- Na miről maradtam le? – kérdezte Crystal.

- Fay nálam fog dolgozni a nyáron – vágta rá Trevor. – Tudod, kell neki a pénz az egyetemre.

- Ez nagyszerű! – mosolygott ránk. – Rendes tőled – nézett Trevorra.

A nap további része eszméletlenül jól telt. Időközben feltűntek a fiúk is (Matt, Alex és Tim), akikkel rengeteget nevettünk. Felelevenedtek a régi idők. Igaz régebben csak Mattet és Trevort ismertem, mivel, akkor még Trev együtt volt Crystallal. Akkor még sokat lógtunk együtt, de aztán jött a terhesség, nekem az iskola húzósabb évei, Trevoréknak a túrnék és a koncertek, úgyhogy szép lassan teljesen eltávolodtunk egymástól, és már csak az interneten hallottam felőlük. Viszont most úgy tűnik, hogy minden kezd a régi lenni. Na jó… majdnem minden.